Gyakori eset, hogy nemzetközi vállalatok egyes részfeladataikat különböző országokban működő alvállalkozásaikhoz helyezik ki. És mivel saját tevékenységükre egy egységként gondolnak, nem tűnik számukra igazán lényegesnek, hogy hol mennyi nyereség keletkezik, hogy az alvállalkozás működése önmagában is méltányos mértékű profitot termel-e. Hiszen számukra a külföldi leányvállalat nem tűnik másnak, mint egy részleg a gyáron belül. Ezzel a megközelítéssel azonban hibát követnek el, hiszen mivel a leányvállalat jogilag egy különálló vállalkozás, elvárható, hogy önmagában is nyereségre törekedjen, transzferárazási szempontból is így fogják vizsgálni, és ez alapján dől majd el, hogy kell-e esetleg utólag bírságot fizetnie egy rosszul kialakított modell miatt. Sőt még az is elképzelhető, hogy a helyesen megszabott jövedelmezőség társasági adó szempontból is előnyösebb lenne a vállaltcsoport számára.
Az ilyen vállalatcsoporton belüli feladat-megosztási modellek egyik típusesete a bérgyártás, amelyben a leányvállalat az összes részfeladat közül csak a gyártást végzi, vagyis nagyon kevés kockázatot vállal, és ennek megfelelően alacsony jövedelmezőséggel számol. A klasszikus bérgyártási modell legfontosabb jellemzője, hogy a megrendelő kapcsolt vállalkozás a gyártás során mindvégig fenntartja az alapanyag és a késztermék tulajdonjogát. Tehát a bérgyártó tulajdonképpen csak szolgáltatást nyújt, pusztán elvégzi a gyártást. Nem foglalkozik anyagbeszerzéssel, készletezéssel, értékesítéssel. A gyártási tevékenységet megadott standardok alapján végzi, amelyeken nem változtat.
Mivel azonban nagymértékben függ a megrendelő stabil megbízásaitól, ezek hullámzásaiért – a kihasználatlanságból vagy éppen a kapacitásait meghaladó megrendelésekből fakadó veszteségek vagy többletköltségek kockázatát nem ő viseli, a megrendelő ezeket megtéríti. Épp ezért finanszírozási igénye alacsony. Költséget gyakorlatilag a gyártás során felhasznált tárgyi eszközök működtetése és a gyártást végző dolgozók bérköltsége jelent, sokszor még a gépek sincsenek feltétlenül a tulajdonában. A bérgyártó tehát az alacsony kockázatából fakadóan alacsony felár alkalmazásával működik, amely ugyanakkor stabil és garantált számára.
Azt, hogy egy tevékenység bérgyártásnak minősül-e, a teljesítés során ténylegesen elvégzett részfeladatok, a felhasznált eszközök és a vállalt kockázatok alapján lehet eldönteni. Éppen ezek alapján lehet megkülönböztetni a szerződéses gyártót a bérgyártótól!
Magasabb kockázat, magasabb jövedelmezőség: szerződéses gyártás
Finanszírozás, azaz "cash box" a bérgyártás / szerződéses gyártás során